Tevékenységünkkel 2022. 06. 27-től felhagytunk, webshopunk nem fogad megrendeléseket!
Miért őszinte tej? A különbség az ipari és a hagyományos tartás között.
Immár 10 éve házi tejet termelünk. Íme a Hétforrás eredete!
2020.07.14.
Őszinte tej a környezetért
2020.10.02.
Sokáig eszünkbe sem jutott, hogy külön névvel illessük a tejet, ill. a belőle készülteket. Aztán ahogy kezdett kinyílni a világ, egyre inkább láttuk, hogy szükségünk van egy saját, ránk jellemző megjelölésre. Röpködtek a legkülönfélébb ötletek, míg végül a férjem így morfondírozott:
„Mi a tejünk legfőbb ismérve? Igazából nem teszünk vele semmi különlegeset, csak továbbadjuk úgy, ahogy kapjuk az állatoktól, a természettől, természetesen, őszintén. Szóval ez egy őszinte tej!”
Egyöntetű szavazással meg is született az elnevezés:
Őszinte tej a Hétforrás Birtokról
(A családunk viccesebb tagjai kajánul hívták fel a figyelmünket arra, hogy tagolás kérdése, és pont az ellenkezőjét kapjuk annak, amit szerettünk volna: „ő szinte tej”)
Egy rövidke történetet mesélnék, ami az első variáció mellet teszi le a voksot és kicsit rávilágít mi a különbség az ipari és a hagyományos tartás között. Még a kezdet kezdetén, amikor derengeni kezdett, hogy a 7 tehénünk nem lesz elég, úgy döntöttünk, valami tuti helyről szerzünk tuti állatokat. Találtunk egy telepet, ahol nagyon jól tejelő holstein-frizeket tenyésztettek. Napi 70 liter tej! Nagy naívan majdnem hanyatt estünk a gyönyörtől. Vannak ilyen tehenek is? Ezt nekünk miért nem mondta eddig senki? Azonnal indultunk!
Aztán a gondozók kicsit árnyalták a képet. Ezek az állatok télen-nyáron istállóban vannak, és érdemes hozamnövelő tápot adni nekik. Ha nem tápozzuk őket, nem fogják hozni a napi 70 litert. Gondoltuk, nekünk a fele is elég lenne… Paroláztunk, és elhoztunk 2 db szép tehenet.
„A kinti zöld legelők, a tágas rétek a szűkös istálló után, maga lesz nekik a mennyország” - mondtam Gábornak.
Az persze nem is volt kérdés, hogy hozamnövelőkről és egyéb ipari finomságokról szó sem lehet! Ha 20 liter, hát 20 liter. Kicsaptuk őket a többi állathoz, nem volt velük különösebb gond, elfogadták az újakat. Első nap nem ették magukat degeszre, gondoltuk, az utazás miatti stressz … de másnap, sőt harmadnap sem. Álltak a réten a fű felett, bambán néztek és hozzá sem nyúltak. Mi teljesen megrökönyödtünk! Hahó, ez itt a zöld mező, tessék boldogan futkorászni megmámorosodva a szabadságtól!!!
De mivel korábban soha nem találkoztak ilyennel, mint fű és legelő…, hát nem is tudtak mit kezdeni vele. Bekötöttük őket az istállóba, ahol a napi 12 kg abrak mellé szénát is kaptak, melyet jóízűen elropogtattak, de közben egyre kevesebb tejet adtak. Észrevettük, hogy az állapotuk napról-napra romlik. Ki kellett hívni a jól bevált, lelkiismeretes állatorvosunkat, aki „megvigasztalt” minket:
„Ha nem fogják megkapni a megszokott üzemi tápokat, esélyünk sincs, nemhogy a napi 60 literre, de még a túlélésükre sem! Nesze neked mennyország!
Gyakorlatilag a korábban nagyüzemi tartásban nevelt tehenek szinte képtelenek voltak alkalmazkodni a hagyományos tartási módhoz.”
Kaptak erősítőket (az állatorvos tehenészeti redbullnak nevezte), de az egyiket így is elveszítettük. Az erősebb megmaradt, a gyerekek Szaláminak nevezték el, olyan kicsi esélye volt az életben maradásra.
De Szalámi nem adta fel, és bár tejet úgy istenigazából soha nem adott, több egészséges borjút is a világra hozott, és a tavalyi év közepéig lelkes tagja volt a csapatnak.
Ezt követően tehenet csak falusi portáról vásároltunk -még ha ezért a Zemplénig is kellett elmennünk - ahol nem egy alkalommal könnyezve búcsúztak idős nénik, sőt bácsik a szeretett állattól, akit már nem volt erejük ellátni…
de ezt majd egy másik alkalommal mesélem el.
